Nem kell tökéletesnek lenni, legyél “elég jó”!

Elsőre talán furcsán hangzik, mert ha az anyaságról van szó, mindenki tökéletes szeretne lenni. Szeretnénk a világon mindent megadni a babánknak, mert kiszolgáltatott, mert szeretjük, mert a miénk. Ez így is van rendjén, ezt hívjuk talán anyai ösztönnek. De amikor megszületik a gyerek, kénytelenek vagyunk szembesülni a valósággal, hogy nem vagyunk mindenhatók, éppen ezért nem lehetünk tökéletesek sem.  A baba néha sír, sőt van, hogy sokat sír, pedig mi mindent úgy csináltunk, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Itt nem feltétlen érvényesek a régi szabályok, mely szerint, ha tökéletesen csinálom, annak biztosan meg lesz az eredménye. Nem nálunk van a kontroll, itt nem mi irányítunk. Az első hetek, de talán inkább az első pár hónap egy tanulási folyamat, amely során az anya megtanulja, hogyan tud ráhangolódni a babára és kielégíteni az igényeit, komfortérzetet és érzelmi biztonságot adni egyszerre. De ezt nem lehet tökéletesen csinálni, van, hogy hibázunk, van, hogy épp nincs elég tejünk, van, hogy épp nem tudjuk megfejteni, hogy miért sír. Ha ezeket folyamatos kudarcként éljük meg, elmegy az önbizalmunk és összeomlunk a tökéletesség illúziója árnyékában.

elég jó anya hermán noémiNem véletlen vált az egyik legmeghatározóbb kifejezéssé az „elég jó anyaság” a fejlődéspszichológiában. Rávilágít ugyanis arra, hogy az anyaság legfontosabb mércéje az érzelmi biztonság kialakítása a csecsemőben, mely egy rugalmas folyamat eredménye. A lényeg, hogy az anya rá tudjon hangolódni gyermeke igényeire, odafigyeljen a jelzéseire, reagáljon rá, ha sír. De nem kell saját igényeit teljesen háttérbe szorítani, saját szükségleteit feladnia. Akkor tudunk ugyanis eleget adni, ha mi is jól érezzük magunkat. Ha megengedjük magunknak, hogy néha rábízzuk a gyereket az apjára, vagy a nagymamára, és feltöltődünk, alszunk, eszünk vagy éppen kimozdulunk kicsit. Ha saját igényeink nem  rendelődnek teljesen alá, csak éppen annyira amennyire szükséges. Az egyensúly megtalálása nem hangzik könnyűnek, de meggyőződésem, hogy az anyák ezt megérzik. És a kulcs talán éppen a tökéletesség illúziójának elengedésében rejlik. Mert ha ott vagyok, figyelek rá és a magam módján mindent megteszek azért, hogy megnyugtassam a síró babát, akkor elég jó vagyok, még akkor is, ha nem sikerül rögtön megnyugtatni. A kisebb-nagyobb kudarcok elengedhetetlenek, mert sem mi, sem pedig a babák nem vagyunk programozhatóak.

Az elég jó anyaság kritériumai változnak a baba érésével, fejlődésével. Míg egy pár hetes csecsemőnek szüksége van az omnipotencia, a mindenhatóság megélésére (hogy az anya elégíti ki az igényeit, tehát a környezete őérte van), egy nagyobb babának már szüksége van kisebb frusztrációkra. Ezalatt nem azt értem, hogy egy féléves gyereket hagyjunk nyugodtan sírni kicsit. Inkább a saját akarat, saját hatóerő fejlődésének ösztönzése a cél. Ha a gyerek nem éri el például a pár centire lévő csörgőt, nem kell azonnal odaadni neki, hadd küzdjön érte, mert különben nem tanulja meg, hogy képes hatni a környezetére. Egy egyéves babát sem kell mindenben kiszolgálni, mindentől megóvni, mert sokkal többet adunk, ha megtanulja saját lehetőségeit és saját korlátait. Ha a játszótéren konfliktusba kerül a kétéves gyerek egy másik kétévessel egy hőn áhított homokozó lapátért, nem kell azonnal helyébe lépnünk és megoldanunk a szituációt, mert nem fogja tudni később megvédeni magát az oviban. Egy óvódás gyereket pedig meg kell tanulnunk elengedni, mert később az iskolában sem lehet a szoknyánk alatt, nem attól válik magabiztos gyerekké, ha mindenben kiszolgáljuk.

Nem könnyű tehát, de talán annál természetesebb.  Ha egy anyuka meg tudja bocsájtani magának saját apróbb hibáit, ha képes saját igényeit is szem előtt tartani, ha nem burokban, hanem az életre nevel, a legtöbbet adja gyermekének.

Hermán Noémi írása
Nomémiről (aki pszichológus és gyermekterapeuta) ITT olvashattok bővebben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.