Blog – Valahol én, valahol itt

Sok bejegyzés ragadt bennem március óta. Egyrészt időm se volt (haha), másrészt annyira összesűrűsödött körülöttem a levegő, hogy magamat sem találom.

Nem lesz itt szó karanténpékségről, végrevanidőnkegymásra-ról és megoldommajddolgozokhajnalban-ról. A felfordult világunk, megszakított kötelékeink, a saját menetéből kizökkent idő engem a csontomig gyalult, és alapvető kérdésekkel kellett, kell szembesülnöm.

Hogy egészen pontos legyek: hetek, sőt hónapok óta úgy érzem magam, mint aki akkora ködben gyalogol, hogy a saját lábát, saját kezét se látja, hiába emeli az arca elé (a kezét, nem a lábát). Elvesztettem a körvonalaimat. Csak gyalogolok a ködben.

Mennek a mindennapi dolgok, elkészül a munka, megvan a házi, beküldöd Teams-en, na jó, akkor én küldöm be, valahogy ebéd is lesz, három hónapja tésztát eszünk, nem baj, mert ezt legalább megeszik. Elpakolom, amit muszáj, csendespihenő, megírom a cikket, megírom a technikatanárnak is, hogy ne haragudjon, nem fogunk fülpiszkálóból ugráló békát készíteni, focizás kint, ne rúgd hasba a húgod, de mit csináljak, ha mindig oda áll, de messze még az az este.

Eltelik egy nap, kettő, közben gyalogolok, haladnak a munkák, milyen jó, hogy van utolsó pillanat, mert különben sose készülnék el semmivel. De nagy ez a k**** köd, hol van a kezem? Emelem az arcom elé: nem látom.

Nem látom a saját körvonalaimat. Nem látom magam se a szerepeimben, sem azon kívül.

Ki vagyok?

Egy vagyok a szerepeimmel?
A szerepeimen keresztül létezem?
Azért vagyok VALAKI, mert nő vagyok, feleség vagyok, munkaerő vagy épp vállalkozó vagyok? Attól leszek olyan, amilyen, amilyen a szerepeimben vagyok?

Vagy van valaki még ott belül, aki ezektől függetlenül is működik?

Tudok úgy jelen lenni a körülöttem lévők számára, hogy nem vagyok rendben?

Lehet, hogy ez így most mind jól hangzik, de az igazi helyzet az, hogy még a kérdésekkel sem vagyok tisztában. 

Ahogy arra – némi segítséggel – rájöttem, ez a sok, még meg sem fogalmazott kérdés mind az anyaságomat birizgálja. Részben azért, mert újra, hosszú távon full-time anyjukká váltam a kölyköknek. Lenyomtunk egy túlórákkal megspékelt, komplett nyári szünetet tanulással, és még csak utána kezdődött a “rendes” nyári szünet. Annyit kapunk egymásból, mint rég nem. Vannak ebben jó dolgok is persze, de alapvetően én, mint felnőtt ember és az anyjuk,

soha nem voltam ennyire egyedül és soha nem volt ennyi dolgom, mint most.

Lássuk be, ez így együtt egy kemény felállás. Egy elsős. Egy óvodás. Egy bölcsis. Egy teljes munkarend. Háztartás. Anya, nő, feleség, dolgozó, család, munka, mosásfőzéstakarítás. Huszonnégy órában, szünet nélkül, nap nap után.

Viszont nekem elemi szükségletem a másokhoz való kapcsolódás és az, hogy elérjek valamit.

Na de kezdem elölről. Megismerkedtem (egy egészen kiváló podcastnek hála) a Murray-féle motivációs elmélettel, és ennek segítségével sikerült letisztáznom magamban, hogy az én motivációim / szükségleteim skáláján abszoút elöl szerepel az ambíció, a társas együttlét és az információcsere. Vagyis az, hogy elérjek valamit, ezt mások társaságában tegyem, és tudjunk meg mindketten többet, mint amennyit előtte tudtunk.

Így már világos a pilisianyu is valahol, nem? ;-)

Na igen.

Itt jön a képbe a másik faktor. Vagyis azon kívül, hogy hirtelen eszement mennyiségű feladat zuhant a nyakamba egy támogatandó hét-, egy nevelendő hat- és egy ordítva hisztiző hároméves mellett, kiszakítódtam abból a világból, amiben – jól – működtem, és ahol a szerepeimnek megvolt a maguk jól (legalábbis: jobban) meghatározott helye. Most viszont EGYSZERRE kellett anyának, munkaerőnek, logisztikai menedzsernek, embernek, szakácsnőnek, satöbbi satöbbi lennem, és mint tudjuk, a multitasking NEM létezik, az csak a feladatok gyors egymásutáni váltogatása, ami  – jó, ha tudod – rettenetesen le tudja szívni az ember erejét.

Azon kívül, hogy elfárasztott, olyan tetemes mennyiségű és minőségű bűntudatot tett a nyakamba, mint még soha, pedig ebben jó gyakorlatom van. Az elmúlt hónapokban egy percig sem tudtam élvezni a munkámat, mert azon pörögtem, hogy a gyerekeimnek szükségük lenne rám (ezt gyakran hangosan jelezték is). Amikor velük voltam, folyamatosan írtam a listákat a fejemben, hogy mit kell még megcsinálnom és próbáltam előre priorizálni, hogy amikor géphez vagy telefonhoz kerülök, azonnal végre tudjam hajtani… A főzést, takarítást, mosást meg hadd ne mondjam, mekkora flow-élménnyel tudtam csinálni (semekkorával).

Szóval a multitaskingban tolt szerepek a véééégtelen mennyiségű bűntudattal ütős kombót alkottak és felszínre hoztak persze régi kérdéseket is (jól tettem, hogy elkezdtem dolgozni a kicsi gyerekek mellett? mekkora árat fizetünk, fizetek egy-egy korábbi döntésemért?). És ebben az egészben elvesztettem önmagam. Bár lehet, hogy jobb, ha úgy fogalmazom meg, hogy nem elvesztettem, hanem felemésztettem önmagam. Jelenleg üres vagyok belül, kósza kérdések bolyonganak csak bennem.

Tudod, mi a legviccesebb?

Hogy egészen addig, amíg nem lett egy egész hetem 8.30-15.00 között egyedül itthon, észre se vettem, hogy egész pontosan mi a helyzet magammal. Ez június második felében volt, szóval majdnem mondhatjuk, hogy időben elkezdtem feldolgozni a járványidőszak tanulságait és folyományait. 😆

Igen, ennek a bejegyzésnek sok bekezdése a márciustól júniusig tartó időszakról szól, mert a munkámat korábban – okosan – úgy vállaltam el, hogy tudtam, a július-augusztus sokkal lazább lesz. Na persze, én azt gondoltam, hogy számít, ha okosan előre tervezek… 😁 Afffrancokat.

Most már jobb a helyzet, szóval nem kell írni, hogy “kitartást” és “hogy vagy”, mert jobban vagyok, ezt már az is mutatja, hogy meg tudtam írni ezt a blogbejegyzést.

Mert tudjátok, hogy miért jó az, ha annyira legyalul egy időszak, hogy szinte üres vagy belül?

Lehet benne építkezni.

Itt tartok most.

De erről majd legközelebb.