Blog | Veszteségeinkről

Kezdjük talán azzal, hogy úgy gondolom, az életben nincsenek véletlenek.

Az idei év futószalagon, egymás után hozott számomra olyan traumákat, tapasztalásokat, amik alapjaiban tudják megrengetni a világot – akkor is, ha amúgy nagyjából rendben vagy. Én meg még csak nagyjából sem voltam rendben, non-stop átalakulóban a világom és önmagam, és erre jött rá ez az év. Szembesítés, szembesülés. Kérdések. Válaszok nélkül. Vagy válaszokkal. Félelem, önvád, szorongás, bizonytalanság, széthullottság.

Hónapok óta formálódik bennem ez a bejegyzés, érzem a szükségességét. Írnom kell róla. Rendeznem kell magamat, a gondolataimat. El. Kell. Mondanom. De nem tudom, mert

képtelen vagyok szavakba önteni.

Hol is kezdjem?…

Május közepén így fejeztem be az egyik MamiMail-t:

“Ha eddig végigolvastad, akkor elég elkötelezett pilisianyu-olvasó lehetsz ahhoz, hogy most kivételesen én kérjek tőled valamit: néhány imát, jártodban-keltedben egy-két röpke fohászt. Egy kisgyerekért, családtagunkért. Erről sajnos most képtelen vagyok többet írni, de szívből köszönöm, ha ismeretlenül is segítesz neki, és a szüleinek, testvérének azzal, hogy mondasz egy békesség-kérő, léleksimogató imát. Köszönöm.”

Három nappal később, három évi betegség után ez a kisfiú elment. Hat éves volt. Szűk családunk tagja. Egyidős a nagyfiammal. Iszonyú űrt hagyott maga után.

És rengeteg kérdést.

Aztán. Szeptember elején, az elsős gyerekem második iskolai napján közvetlen közelről végignéztünk egy közlekedési balesetet. Két gyerekem a két kezemen. Úgy, hogy ismertük a baleset minden résztvevőjét. Nem tudtam megakadályozni, nem tudtam segíteni.

És másodperceken múlt, hogy nem mi álltunk ott.

Konkrétan azon, hogy amikor pár perccel korábban megérkeztem a fiamért, ő szó nélkül elszaladt (iskolépületen belül), úgyhogy mikor végre megjelent a kapuban, megálltunk face-to-face tisztázni a szabályokat. Felnéztünk, elindultunk, csatt. Ennyin múlt. Életem végéig el fognak kísérni azok a másodpercek, a tehetetlenség, a rémület, a mélységes aggodalom azokért, akiket ez a baleset érintett.

Végül, de legkevésbé sem utolsósorban. Október végén a férjem kórházba került. Szívinfarktus. Enyhe, de infarktus. Annyin múlt, hogy időben bement a kórházba. 37 éves, nem dohányzik, nem cukorbeteg, nem túlsúlyos, rendszeresen sportol. Ránézésre ő a makkegészséges, sportos háromgyerekes családapa. És kapott egy infarktust.

Azért ismétlem el ennyiszer, mert hiába mondogatom sokat magamnak, még mindig hihetetlen. Nem hihető. Nem akarom elhinni. Nem akarok ezzel együttélni. De nem tudok mit csinálni. Damoklész kardja ott lebeg a fejünk felett, hiába mondanak mindenféle megnyugtatót az orvosok.

Valószínűleg megérted ezek után, hogy elveszett a biztonságérzetem. Nem mintha eddig nemtörődöm módon éltem volna és azt mondtam volna, hogy “velünk az ilyen úgysem történhet meg”. Az első gyerekem születése előtt még igen, de utána – az állandó anyai szorongások, két terhességi toxémia, egy koraszülés és hasonló dolgok után – ez eltűnt. Aggódok, szorongok, félek, de próbálom ezeket tudatosan normális szinten tartani, mert

nem lehet rettegve élni az életet.

Akkor sem, ha belül sokszor ezt érzem.

Hogy is volt?…

Jöttem hazafelé a kórházból, a férjemtől. Frissen visszhangzott a diagnózis a fejemben. Ő már szerencsére jól volt – mire megijedhettünk volna, már túl is volt a beavatkozáson, ami megmentette az életét és amire azt mondta a doki, hogy nyugodtan kezelje úgy, mint a második születésnapját.

Vezettem, koncentráltam, tartottam egyben magamat. Közben potyogtak a könnyeim, néha csapkodtam a kormányt. Miért, miért, és hogyan tovább. Hogy lépjek EZEN túl? Hogy rakjam össze a mindennapjaimat, hogy hajtsam nap mint nap lendületből a mókuskereket, ha minden ENNYIRE bizonytalan?

A Kopárnál jártam, amikor egyszer csak kiélesedett a hallásom és meghallottam a rádiót, ami addig is ment a háttérben, mint sikertelen figyelemelterelés. Egyszer csak meghallottam, hogy megszólalt a “What doesn’t kill you makes you stronger”. Ami nem öl meg, az megerősít.

Ott és akkor megköszöntem Kellynek, a zenei szerkesztőknek és annak, akinek gondja van az ég madaraira és a rét virágaira, hogy figyel rám.

Nem, nem hiszek olyan közhelyekben, hogy “teher alatt nő a pálma”. Nem lesz valaki attól erősebb, hogy – emberi léptékkel nézve – rossz dolgok történnek vele. Láttam összeesni embereket traumák, nehéz élethelyzetek alatt. Átmenetileg vagy végleg. Nem, nem leszek attól erősebb, hogy úgy érzem, embert-roppantóan nehéz helyzetbe, szakadékos ösvényre kerültem.

Erősebb attól leszek, ha önismeretet tanulok, ha feldolgozom, ha gondolkozom,

ha megfigyelek, ha küzdök, ha összeesek és felállok. Ha fel akarok állni. Mert ha úgy igazán, nagyon, fájóan őszinte vagyok: nem mindig érzem azt, hogy fel akarok, mert könnyebb lenne fekve maradni. Mégsem tehetem meg, nem akarom megtenni: magam miatt, a férjem miatt, a gyerekeim miatt, és azok miatt, akik körülvesznek és akikkel mélyen, erősen kapcsolódva szeretjük egymást. Akikkel számítunk egymásra: én rájuk, ők rám.

Pontosan tudom és emlékszem azokra a pillanatokra, amikor megtapasztaltam ezt a kapcsolódást. Kelly ezekre segített emlékezni. Amikor kiléptem a liftből és odajött sírva, és összeölelkezve kapaszkodtunk. Amikor zokogva felhívtam, és megvigasztalt. Amikor zokogva felhívott, és meghallgattam. Amikor ebédet vittem neki. Amikor megírtam, amit meg tudtam írni, és egy erős női közösség – csupa ismeretlen ismerős – megtartott, támogatott. Amikor megállt a folyosón és csak úgy, megölelt. Amikor ültünk egymás mellett a kertben a padon, néztük a gyerekeket, és csak fogtuk egymás kezét.

Nagyon hálás vagyok,

amiért néha véletlen apróságokban, néha egy-egy mondatban, és nagyon sokszor emberi alakban formát öltve segítséget kapok attól, aki vigyáz ránk. Ezek a pillanatok erősítik bennem a hitet, sőt, a tudást, hogy nem vagyok egyedül. Itt van velem a férjem, a három gyerekem, a testvéreim, a nővérem, a sógornőim, a szüleim, a férjem családja, itt van egy-két lelki jóbarát.

És itt vagyok nekik én is. Tudom, hogy tudják.

Nem szeretnék közhelyes és csöpögős-nyálas lenni, úgyhogy gyorsan tisztázzuk: nincs happy end. Nincs boldog megnyugvás és ősbizalom. Mert

vagyok én,

átalakulóban és kérdések sokasága között válaszokat, kapaszkodókat keresve, őrülten tartva magam, hogy ne essek szét. És

vannak körülöttem emberek,

akik miatt nem vagyok egyedül. És

van valaki,

akiben hiszek és akiben bízni akarok. Nem tudok bízni, feltétel nélkül, magamat teljesen odaadva, de bízni akarok. Sajnos vagy nem sajnos, de egy kicsit nagyon kontrollkényszeres vagyok, ez megnehezíti a helyzetet. Tudom, és dolgozom rajta.

És ha már előbb azt mondtam, hogy néha konkrét embereken át, néha egy-egy mondatban, gondolatban kapok segítséget… A szeretteimet nem tudom idetenni nektek, annak, aki nehéz életszakaszban van. De van három nagy kapaszkodóm gyász, élet és halál témaköre körül. Mindegyik olyan pillanatban talált meg, amikor az volt az a bizonyos EGY szalmaszál (most már hárman vannak, ez egy picit jobb). Ezt szeretném megosztani veletek. Hátha.

#1

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

(Kányádi Sándor)

#2