Ficánka blog – szeptember

Köszönöm az érdeklődő kérdéseket: igen, egyben vagyunk még…

Az anyai test persze jelez, egyre markánsabban, egyre felfokozottabban mutatja, közeledik az idő a fizikai szétválásra: a mama-űrhajó hamarosan beteljesíti küldetését… A varázslatos földlakó lassan és biztosan landol a Kék Bolygó izgalmakkal túlfűtött világában, hogy megkezdhesse tapasztalatokban gazdag útját…

Milyen érzés? Fizikailag kihívásos, bár azt hiszem, az egyik lakásból a másik, felújítást követelő lakásba való, eget rengető költözést leszámítva kíméletet kapunk e témában. Az új otthonunkban – ami még így, a szülés előtt néhány nappal is olyan, mintha egy játékos bomba csapott volna le a kellős közepén, ezzel viccelve meg az új lakókat -, végre megy az alvás (másfél hónap kihagyás után). Sőt, valójában csak az menne, ha lenne rá tér és idő. De még nincs, mert a fészekrakási ösztön tombol, és persze a praktikum… A kimerült mama pedig (mamut-pocakját érintgetve) rimánkodik: gyere, amikor jönnöd kell, kincsem, de azért nem baj, ha tudsz még adni néhány napot a regenerálódásra, az erősödésre… (a pakolásra) …

És olyan szép ez: Ficánka reagál – mindig válaszol. Ha csak egy szelíd, visszafogott mozdulat erejéig is, de a mozgására vágyó szülők megnyugtatására mindenképpen.
Nagyokat játszik Papa és Lánya – incselkedés megy:  ahol a Papa szeretőn dobbant ujjaival Társa pocakján, ott a következő pillanatban dombot formál egy láb vagy épp egy babafenék…

És erősödnek a méhösszehúzódások – millió a kérdés a mamában: ez már a magzatvíz…? ez már a…? És nem, nem az, még kapunk időt, még kell az idő – pedig már ölelni is jó volna Őt. Ölelni – Őt, aki kilenc hónapja életünk főszereplője, és aki mostanra kész hajkoronát növesztett már, ezzel állítva újabb jóleső fizikai próbatételek elé elfogult anyját (éljen az éjszakai gyomorsav-termelődés!).

Azt hiszem, minden nap növekszünk – a dinnyepocak cipelése egyre nagyobb türelmet kíván, és egyre bizonytalanabb tüneteit tekintve az anya, mégis olyan áldott ez az egész, hiszen hamarosan… néhány nap és… Archetípusok haldoklását veszem észre magamban, és ez nehéz – miközben tudom, csak félreállnak a születő minőségek elől, hogy azok átmeneti dominanciát kaphassanak. Az érzékenység fokozódik, jó lenne mindenkit átölelni, aki valaha adott szépet, jót, örömöt – megköszönni a Világ kerekségét és hogy életet adhatok… Az Istennő bizalmát kiérdemelni – lehet-e ennél nagyobb áldás egy Nő számára – aki ha a Társa szemébe néz, Szerelmet és Csodálatot lát a Varázslatért, amiben aktív közreműködőkké válhattak… (szabovirag)

Olvass tovább Virág blogján! –>

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük